Nepál középső részén, a Himalája meredek sziklafalairól kötélből fonott létráikon lógva, felbőszült méhek felhői között gyűjtik be a méhek aranyló lépeit a Gurung törzs mézvadászai. Meglehet, hogy e generációkon átívelő, évezredes gyökerekkel rendelkező tradíció már nem él sokáig. A méhek száma csökkenőben van, a klímaváltozás fenyegeti ezt a tradíciót életben tartó törékeny ökoszisztémát, a tavaszi méz ára egyre növekszik, s megjelent egy új invazív faj: a turista.
A fényképész Andrew Newey 2013-ban utazott Nepálba, hogy megörökítse a Gurung törzs hagyományos mézvadászatát.
Kutatásai során Newey számára világossá vált, hogy a társadalmi változások fényében ennek a hagyományos tevékenységnek a továbbélését is súlyos veszély fenyegeti, ezért döntött úgy, hogy megörökíti képein, még azelőtt, hogy örökre eltűnne, mint ahogy ez sok más hagyománnyal történt világszerte. Ez egy rendkívül veszélyes és gyakran halálos kimenetelű rituálé. A többnyire még védőöltözetet sem viselő méhvadászok saját kezűleg készített kötéllétráikon csüngenek a 100 méteres sziklafalakról, hogy begyűjtsék a világ legnagyobb méhétől, az Apis laboriosatól származó termést.
A méhek lenyugtatására füstölést használó mézvadászok szervezete már meg sem érzi a csípéseket, miközben a létráikon zsonglőrködnek hosszú bambusz botjaikkal. E „tangos”-nak nevezett eszközzel vágják le az aranyló lépeket a sziklákról, míg a többiek kosarakat szorítanak a sziklának, hogy felfogják azokat.
A teli kosarakat aztán leeresztik a szikla tövében várakozó társaiknak. Ezzel a módszerrel mozognak 3 hosszú napon át, mielőtt a begyűjtött terméssel nekivágnának a háromórás gyalogútnak vissza a faluba. „Igazi csapatmunka ez, és úgy tekintenek rá, mint egy közösségi eseményre”- mondja Newey. Jóllehet a mézvadászat bizonyos mértékig már intézményesült formát öltött- a Newey képein látható 58 éves vadász egy tucat falunak dolgozik-, mégis még mindig erős vallási jelentéssel bír a Gurungok számára. Minden vadászat előtt birkát áldoznak, hogy megengeszteljék az isteneiket, s szerencsés vadászatot kérjenek. Ha valaki mégis meghal, arra azt mondják, nem imádkozott eleget. E felelősségteljes vadászok csak tavasszal és nyáron gyűjtenek mézet, meghagyva a lépek harmadát, hogy a méhcsaládok ismét felfejlődjenek a következő szezon előtt.
A falubéliek teáik ízesítésére és egyéb célokra az őszi mézet használják, míg a tavaszi méz gyógyhatásának köszönhetően igen népszerű Japánban, Kínában és Koreában. A gátlástalan felvásárlók húzzák a legnagyobb hasznot: lefizetik a vadászokat, hogy egész évben folyamatosan dolgozzanak úgy eladásra, mint a turisták bevonzására. Ez a gyakorlat megzavarja a méheket, s ez által a helyi ökoszisztéma egy fontos elemének, magának a hagyománynak a továbbélését veszélyezteti. A Gurung közösség őszi méztermése hagyományosan 50 gallon körüli mennyiség szokott lenni- Newey látogatásakor már csak 20 gallon.
A Gurung törzs tagjai hagyományosan sajátjuknak tekintik ezeket a sziklákat. De mivel a méz exportja nagyon sok pénzt termel, a kormánynak az a szándéka, hogy ezeket a helyeket megnyitja a vállalkozók előtt, amivel lényegében elveszi ezeket a területeket a Gurungoktól, s olyan vállalkozásoknak adja, akik célja a minél nagyobb mézhozam realizálása, ami nyilvánvalóan a méhállomány csökkenését fogja eredményezni.
Newey érdeklődését a Gurungok iránt egy 1970-es National Geographic dokumentumfilm keltette fel. Öt évvel később, 2013 októberében utazott Nepál Kaski körzetébe, hogy mézvadászokat keressen. Néhány idegennel egy helyi éteremben folytatott beszélgetése után eljutott egy Gurung faluba, ahol a felelős mézbegyűjtés hagyománya még továbbélt. Gyanakvó természeténél fogva biztos akart lenni abban, hogy nem csak egy szélhámos bandával van dolga. „Többször is leteszteltem őket”- mondja. „Azt mondtam nekik, hogy tudomásom van róla, hogy a rituálé szerint fel kell áldozniuk egy bárányt. Ha kifizetem a bárányt, bemutatják nekem a szertartást? Határozottan elutasították, aminek nagyon megörültem”. A falubeliek elmondták Newey- nak, hogy abban a szezonban túl korán van a vadászathoz, ezért ő elutazott Bangladesbe. A faluban egy angoltanár iskolája összeomlott, támogatásképp Newey felajánlott nekik néhány számítógépet, cserébe azt kérte a tanártól, hogy értesítse, ha eljön a vadászat ideje.
Hat héttel később, míg Bangladesben utazgatott, kapott egy e-mailt a tanártól s visszatért a faluba, hogy csatlakozzon a vadászokhoz december első három napjára. „Kissé zavarban voltak, hogy ilyen hirtelen visszatértünk, pontosan akkor, amikor a vadászatra készültek”- mondja. „Tudták, hogy van egy belső informátorunk, de természetesen nem akartuk elárulni, hogy a tanár volt az. Bár biztos vagyok benne, hogy néhányan rájöttek.” A falubeliek hamar megértették szándékát s barátként tekintettek rá, ami lehetővé tette Newey számára, hogy közelebbi helyekről is készítsen fotókat, messzebb a többi fényképező turistától, aki ott imbolyogtak kameráikkal a sziklák peremén. Az ott tartózkodása végére elterjedt a szóbeszéd az iskola számítógépeinek lecserélésére tett ajánlatáról. Az iskolában a gyerekek kis műsorral köszönték meg a felajánlást. Nem valószínű, hogy ezek közül a gyerekek közül bárki is folytatná azt a hagyományt, ami Newey- t a falujukba vitte. Mivel az ország a modernizáció útjára lépett, a szolgáltatási szektor és a turizmus által kínált munkalehetőségek vonzóbbá váltak a fiatalok számára, mint az életveszélyes mézgyűjtés a sziklafalakon. Az öregek pillanatnyilag még életben tartják a hagyományt, de ha ők elmennek, valószínűleg senki nem lesz, aki felmenjen a mézért. „Olyan veszélyes szakma ez, hogy nem éri meg kockáztatni az életüket”- mondja. Mire ezek a régi öregek abbahagyják, addigra nagyon-nagyon kevesen lesznek, akik még képesek lesznek a folytatására.
képek: http://www.andrewnewey.com/